Lehet emberarcú a politikus?

2013. 06. 30. - 1,154 olvasás - Interjúk,

Nemes Előd neve sokaknak ismerős lehet, legutóbb az ingázó diákok bérletpénzéért folytatott sztrájkjával összefüggésben röppent fel. A háromszéki diákok patrónusa mesélt aktív közéleti szerepvállalásairól, sztrájk miatt elbukott sofőrvizsgáról, és azt is elárulta, mit csinál, amikor éppen nem civilkedik.

– Diákönkormányzatok elnökének, sőt, tizenkettedikes diáknak is tituláltak tévesen újságírók, ez valószínűleg annak tudható be, hogy számos tisztséget töltöttél már be. Te kinek vallod magad?

– Igazából olyan sok tisztségem nem volt. Mindig EMI elnök voltam, amikor az ifjúsággal foglalkoztam, 8 éven keresztül. De öt évvel ezelőtt, amikor a nagy diáksztrájkot szerveztük a 18 évet betöltött, de még iskolás diákok gyerekpénzéért, féltünk attól, hogy nehogy egy etnikai szervezet ne tudja megmozgatni a román diákságot, hisz országos méretű megmozdulásról volt szó, ezért a diákönkormányzat nevén csináltuk, aminek én nem elnöke, hanem koordinátora voltam. Egyfajta munkahelyi kötelesség volt, hisz akkoriban én a megyei önkormányzatnál dolgoztam. A sajtó úgy vélte, egy diáksztrájkot csakis diákszervezet szervezhet, így történtek ezek a tévedések. Eleinte zavart, de aztán rájöttem, hogy nekik feltétlenül tisztségben levő ember kell megszólaljon az interjúban. Így adományoztak nekem olyan titulust, amivel nem is rendelkeztem. Végülis, mindegy milyen minőségben nyilatkozik az ember, ha azzal az ügy előrehaladtához járul hozzá. Egyébként a diákok nem is tudnák egyedül véghez vinni, nem elég erős az érdekképviseletük. Ám ha melléjük áll egy felnőtt, ember legyen a talpán, aki ellen tud állni nekik. Amikor tanácsos lettem a városi önkormányzatnál Sepsiszentgyörgyön, összeférhetetlenség lett volna, ezért az EMI elnöki tisztségét átadtam Mihály Istvánnak.

– Milyen volt a 15 éves civilkedő Előd?

– A középiskolában egyáltalán nem voltam ilyen tevékeny, mert nem voltak lehetőségek. A diákújságírásból kivettem a részem – a Székely Mikó Kollégium Szellem című diáklapjába írtam cikkeket –, de diáktanácsos nem voltam. Más ifjúsági szervezet nem is nagyon volt akkoriban a városban, mint a MADISZ, de az is gyenge volt. Nem volt olyan pezsgő élet, és annyi lehetőség, mint most. Azért is igyekszünk a mai fiataloknak minél több mindent szervezni, mert tudjuk, hogy mi mi mindent veszítettünk.

– Hogy kezdődött tulajdonképpen a civil pályafutásod?

– Harmadéves egyetemista voltam talán, mikor elmentem a Civil Fórumra, ez a civil szervezetek országos konferenciája. Ott volt több mint száz civil szervezetnek a vezetője, előadások, műhelybeszélgetések voltak. Ott fertőztek meg engem. Később egy közvélemény-kutatást is bevállaltam, több mint negyven szentgyörgyi civil szervezetet kerestem fel, hogy kérdőívet töltessek ki velük. Akarva-akaratlanul beleláttam a tevékenységükbe. Hazakerülve fél év leforgása alatt megalapítottuk az EMI szentgyörgyi szervezetét, majd idővel a másik kilencet is a megyében.

– „Kötődés kell a fiataloknak, mert ennek hiányában elhagyják szülőföldjüket” – vallod. Te mikor tapasztaltad meg ezt a kötődést?

– Egyetemi éveim alatt. Ami igaz, az igaz: jó kulturális háttérrel indultam otthonról, a szüleim is pedagógusok, de igazából a székely identitással meg az erdélyi magyar fiatalokat érintő problémákkal, például a kivándorlással, az egyetemen találkoztam. Eldöntöttem, hogy én Szentgyörgyön szeretném leélni az életemet és azóta is mindenkit erre biztatok. Ezért is szervezünk annyi rendezvényt, hogy a sok színes program, emlék és élmény ide kösse a fiatalokat a szülőföldjükhöz. Ennél jobb kötőanyag nem létezik. Kolozsváron például sokkal jobb anyagi körülmények vannak, nagyobbak a fizetések, a magyar fiatalok fele mégis kivándorol, míg Székelyföld sokkal szegényebb, mégis inkább itthon maradnak, mert jobb a közösségi élet, nagyobb az összetartás.

– Mivel tudtál többet tenni a közéletért civil szervezőként mint egykor tanárként, majd politikusként mint közösségszervezőként?

– Mindegyik más-más lehetőségeket nyit meg, ugyanakkor mindháromnak megvannak a maga korlátai. Tíz év után újraindítottuk a Puskás Tivadar Iskolaközpontban a diáklapot. Ha már volt múltja, miért ne lenne jelene és jövője is? Tanárként ezt tudtam megtenni. Azonban ezt a mesterséget űzve plafonizálódtam, egy idő után úgy éreztem, más kapukon kell zörgetnem, több, vagy legalábbis más lehetőségekre van szükségem. Akkor munkahelyet váltottam, a megyei önkormányzathoz kerültem, ahol nem volt annyira kötött a munkaidő, így több időm jutott a civil szervezetekkel foglalkozni. De civilként is plafonizálódik egy idő után az ember, jó volt bejutni az önkormányzatba, ahol mi bíráljuk el a pályázatokat, nem pedig csak kuncsorgunk egy kis támogatásért a politikusok előszobájában.

– Nem abban a világban élünk, amikor a közvélemény úgy tartja számon a politikusokat, mint akik a közérdeket képviselik. Téged ez a státuszod nem távolít el a civil szférától?

– Vannak hátrányai, mert a politikusokat általában tényleg megbélyegzik, de szerencsére nem szakadtam el a civil szférától, még mindig nagyon sok rendezvény szervezésében kiveszem a részem. Attól, hogy tanácsos, politikus lettem, nem hagytam el ezeket a szervezeteket. Egyfajta külkapcsolati felelős vagyok. Amiatt, hogy többet utazok, tartom a vidéki EMI szervezetekkel a kapcsolatot, de ez már nem hivatalos, csak személyes elköteleződésből teszem. Lehet, hogy nem jut rájuk épp olyan sok időm, de elszakadni nem szakadtam el tőlük. A helyi önkormányzatban különben is sok civil van, emberarcú politikusok, nem olyanok, mint a parlamentben ülő kollégák, akik olyan távoliaknak tűnnek, és olyan rossz hírek terjednek róluk.

– Meg lehet-e maradni becsületesnek politikusként?

– Bár naponta olvasunk ilyen-olyan híreket, hogy melyik politikust zárják be éppen, én azt mondom, mindenképpen meg kell próbálni. Attól függ, hogy mekkora az érdek. Én is le kellett mondjak néhány egyesület vezetőségi tisztségéről, azért hogy pályázatokat bírálhassak el. Áldozatot kellett hoznom. Lehet, hogy jobb lett volna nem elvállalni, de akkor azzal is a saját egyesületeimet büntettem volna, hogy nem juttathatom őket pályázati pénzekhez. Az is egoista döntés lett volna. Meg kell találni a módját annak, hogy hogyan maradhatunk tisztességesek. Azért nem jellemző minden politikusra, hogy bűnbe keveredne! Amikor eljutsz egy olyan szintre, hogy megkörnyékeznek különböző vállalkozók, lobbisták, kell tudni szelektálni, hogy ki az, akit közel engedsz magadhoz, és mennyire, illetve ki az, akit nem. Ha a közösségnek jó, akkor kell engedni, mert jót akar a befektető, de ha csak az önös érdekeit nézi, természetesen nem. Engem például már megkeresett egy cég képviselője, hogy megbüntették, mert évekig nem fizette az adót, a büntetés közmunka, le kéne a helyi köztisztasági vállalatnál dolgoznia. Kérdezte, hogy nem-e tudnánk máshogy elintézni, mondtam, hogy szeretném látni a bírósági végzést, amely közmunkára ítélte. Megnézem a papírt, mert kíváncsi vagyok, de nem fogok segíteni neki, mert azzal egy állami intézmény döntését írnám felül vagy mismásolnám el.

– Azt mondtad az előadásodban: a világ arról szól, hogy küzdünk. Érezted valaha a küzdelmedet hiábavalónak?

– Öt évvel ezelőtt, amikor szerveztük a nagy diáksztrájkot a gyerekpénzért. Az egy jó két hónapos küzdelem volt, a közepe fele, amikor még nem látszott a fény az alagút végén, a miniszter sem látszott megtörni, s mikor még a sofőrvizsgán is emiatt buktam el 21 ponttal, mert nem tudtam tanulni, annyi interjúm volt, hogy folyton csörgött a telefonom, akkor kicsit elszontyolodtam. De aztán mindig volt egy hajszálnyi remény, előremozdulás, ami erőt adott, így sikeresen végigcsináltuk Románia történelmének legnagyobb diáksztrájkját, s azóta már a jogosítványt is megszereztem.

– Mit éltél meg a legnagyobb elégtételként eddigi pályád során?

– Minden hónapra jut valami. Ha egy új szervezetet tudunk bekapcsolni a vérkeringésbe, például. Minden jól lezajló rendezvény után van az emberben sikerélmény. Mind-mind egy újabb letett kő az útra, amely hiszem, hogy vezet valahová, nem is akárhova.

– Gyerekkorodban így képzelted el a jövődet?

– Nem, gyerekkoromban meg voltam győződve arról, hogy az anyai ágú nagyszüleim és szüleim nyomdokait követem, és én is pedagógus leszek. Ez részben mondjuk így is történt, földrajz–német szakot végeztem, majd közigazgatást, illetve tanügyi menedzsmentből mesteriztem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen izgalmas és változatos lesz az életem.

– Mit csinál a civil Előd, amikor éppen nem civilkedik?

– Olyankor például kipakolja a mosogatógépet. Ma elmentünk egy ping-pong versenyre a gyerekeimmel, a lányomnak nagyon tetszett a „pinpin labda”. Kevesebbet vagyok a családdal a sok civilkedés miatt, ez tény. Nehéz, mert mindig a családtól kell ellopni az időt, az ifjúsági és civil rendezvények általában nem délelőttönként, hanem délután, estefele vagy hétvégenként vannak. Ez az egyetlen átka ennek az életmódnak. Délelőtt a munka, este a programok. De igyekszem a családdal lenni, amennyit csak tudok.

– Szülőként hogyan fogod majd aktív közéleti szerepvállalásra szoktatni a gyerekeidet?

– Nap mint nap ezt látják, úgyhogy belenőnek, szerintem. Az egy, illetve a két és fél éves gyerekem már tartja a telefont a füléhez, mert látják, hogy én is egész nap azt csinálom. Járkálnak a házban és utánozzák az apjukat, aki mindig telefonál. Ha ebben nőnek fel, sokáig nem tarthatom majd távol őket a szervezkedéstől…

– Aki nem ebben nő fel, azt mennyire lehet ránevelni a felelősségteljes civil életre?

– Nehezebben, lassabban, de nem lehetetlen. Ha ilyen körben mozognak, előbb-utóbb rájuk ragad. Ezért kellene minél több ifjúsági szervezet, ahol húsz-harmincas létszámú csoportok szocializálódnának. Összeszámoltuk, Sepsiszentgyörgyön kb. húsz valamennyire aktív ifjúsági szervezet van, négy-ötszáz fiatalt foglalkoztatunk, miközben több ezer valahol hányódik, lenyomja az iskolai órákat, majd naphosszat a számítógép előtt ücsörög. Van még tehát hova fejlődni!

– Mi az álmod, ami még beteljesülésre vár?

– Sok mindent megvalósítottam már, 32 évesként olyasmiket értem el, amikre nem is gondoltam. További vágyam, hogy szebbé tegyem a szülővárosomat, minél több fiatal vegyen körül és mindig pezsegjen körülöttem az élet.

– Hogyan tudod megőrizni az ifjúságodat? Nem lehet kiöregedni ebből a szakmából?

– Még törvényesen sem vagyok kiöregedve, ugyanis 35 éves korig számítasz fiatalnak a törvény szerint. Még van három évem, de igazából addig fiatal az ember, amíg annak érzi magát. Olyan cserkészvezető is van, aki a hatvan fele közelít, de attól még fiatalokkal foglalkozik, és senki nem kérdőjelezi meg, hogy öreg létére miért ezzel a korosztállyal tevékenykedik. S ha még szót is ért velük, az aztán az igazi teljesítmény!

Ambrus Melinda, Brassói Lapok

(3 szavazat: 5.00 / 5)