Kötődés kell a fiataloknak – interjú Nemes Előddel (Székely Újság)

2011. 10. 02. - 1,197 olvasás - Interjúk,

Kötődés kell a fiataloknak, mert ennek hiányában elhagyják szülőföldjüket – állítja Nemes Előd, a sepsiszentgyörgyi EMI elnöke. A 30 éves, rendkívül tevékeny, a közért, a civil társadalomért sokat munkálkodó fiatalember sokak számára példakép lehetne, akik azt szeretnék, hogy egy élhető jövőnk legyen. Hobbija a „civilkedés” – vallja, ez tölti ki minden idejét. Nagy álma, hogy egy rendezvényre, amit az EMI szervez, ne szervezőként, hanem egyszerű résztvevőként mehessen el.

Bemutatkozás
Nemes Előd az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) sepsiszentgyörgyi elnöke 1980-ban született Kézdivásárhelyen. Ez egy érdekes történet – jegyzi meg -, mert szentgyörgyi család lévén, mind ő, mind két testvére a céhes város szülötte. Iskoláit Sepsiszentgyörgyön, majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen végezte, ahol földrajz-német szakon szerzett tanári diplomát. Aztán Sepsiszentgyörgyön közigazgatást végzett, majd a szebeni Lucian Blaga Egyetem kézdivásárhelyi kihelyezett tagozatán mesterizett tanügyi menedzsmentből.
Büszkén adja azt is tudtomra, hogy újdonsült családapa, kislánya héthónapos, Gyopárka.
Szakmai pályafutását tanárként kezdte, aztán a megyei önkormányzatnál dolgozott, mint szakfelügyelő, rendezvényszervező. Jelenleg, a sepsiszentgyörgyi Demokrácia Központ megnyitása után itt dolgozik ügyvezető igazgatóként.

Miért választotta a tanári szakmát?
Talán azért leginkább – mondja elgondolkodva, mert ez nálunk családi hagyomány, úgy is mondhatnám, hogy családunkban öröklődő szakma. Gyakorlatilag ebben nőttem fel. Anyai nagymamám és nagytatám is tanító volt, a lemhényi iskola igazgatója is volt Magyari Pál nagyapám. Szüleim is mindketten pedagógusok, sepsiszentgyörgyi tanítók. Édesapám a Gödri Ferenc Iskolában, édesanyám a Váradi Józsefben. (Az édesapa Nemes Emil, a sokak által ismert, elismert és értékelt sepsiszentgyörgyi tanító, aki fáradságot nem ismerve igyekezett a háromszéki, a sepsiszentgyörgyi kisdiákok lelkében elültetni a szülőföld szeretetét azáltal, hogy megismertette velük a város és környéke szépségeit, értékeit. E célból hozta létre a Barangoló sepsiszentgyörgyi helyismereti vetélkedőt kisiskolásoknak, gimnazistáknak és középiskolásoknak, amely révén a kis- és nagydiákok játékos formában váltak szülővárosuk ismerőivé. – szerk. megj.) Négy évig tanítottam a Puskás Tivadar Szakközépiskolában, de mai napig nem szakadtam el a tanítástól, hiszen betanítok az egyetemre, civilszervezési menedzsment, illetve szervezéselmélet tantárgyakat oktatok a Babes-Bolyai Egyetem itteni kihelyezett tagozatán, a közigazgatás szakon. Éppen most államvizsgázik négy diákom, mindannyiukért szorítok.

Miért vált meg, ha csak részben is, a pedagógusi pályától?
Véleményem szerint a tanügyben nagyon el lehet kényelmesedni. Én is nagyon jól éreztem magam, a Puskásban mindig jó közösségi élet volt, az van ma is, s aztán az ember azt veszi észre, hogy „ott felejti magát”. Szükség van arra, hogy az ember kinézzen, szétnézzen a civil szférában, hogy a kényelem ne legyen úrrá rajta. S mivel én egyéb olyan dolgokkal is foglalkoztam, aminek a munkamente nem mindig volt egyeztethető az én tanári programommal és néha a szabályokkal sem (pl. a diáknak nem lehet telefont használni az órán, az enyém meg folyton szólt), úgy döntöttem, kilépek. Amúgy is olyan mozgalmas volt az életem, hogy állandóan menni kellett ide-oda, amit nehezen lehetett összeegyeztetni egy kötött órarenddel. Többek között a váltás egyik oka tehát ez volt, azaz egy szabadabb légkörben, kötetlenebb munkakörben dolgozhassak, ami mellett „civilkedni” is tudjak.

Miért, milyen céllal vágott bele, mondhatni nagy lendülettel, a civilkedésbe, hogy én is ezt a kifejezést használjam?
Egyetemista koromban szervező voltam Kolozsváron a Civil Fórum Konferencián. Igazából ott keltette fel érdeklődésemet a civil szféra, ugyanis kisebb diákkoromban nem voltam tagja semmilyen szervezetnek, csupán a Székely Mikó Kollégium Szellem című újságjában cikkeztem néha. Miután az egyetemről hazajöttem, egy évig kerestem, kerestük a társakat, hogy megalapíthassuk az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) helyi szervezetét, ami aztán 2004 decemberében sikerült is. Később megalakult, a mi segítségünkkel Kézdin és Kovásznán is a fiókszervezet.

Úgy tudom, tevékenységük sokfelé ágazik…
A megalakulás után a dolgok gyorsan fejlődtek tovább. A szervezet aktív volt, nagyon sok ifjúsági rendezvény, túra, tábor szervezői voltunk az évek során, mi vagyunk talán az egyetlenek, akik Gábor Áron termet, színházat, kultúrpalotát és a két sportcsarnokot többször is megtöltöttük a rendezvényeinkkel. Később megalapítottuk a Civilek Háromszékért (CIVEK) szervezetet, mely szintén nagyon aktív. Itt is kiveszem a részem a szervezésben, négy évig alelnöke voltam, mai napig vezetőségi tagja vagyok. Aztán fokozatosan fejlődtünk, s munkánknak eredménye is volt: például egy vetélkedőn irodai felszerelést nyertünk, s így alakult meg a Turulmadár Ifjúsági Iroda 2007-ben. Azóta külön jogi személyiséggel rendelkezik, mondhatni külön életet él, de az EMI székhelye ma is ott van. Így burjánzott, jó értelemben, fejlődött a tevékenységek sorozata, egymásból kinőve, egyre több embert, fiatalt mozgósítva. Jelenleg kb. nyolc egyesületnek vagyok alapító tagja, segítettem elindulni nekik, a jogi bejegyzésnél, a hivatalos okiratok összeállításánál, tanácsadással is szolgálok most is bárkinek, akinek erre szüksége van és igényli.

Több kiadvánnyal is büszkélkedhetnek
Mi jelentetjük meg a KAVICS ifjúsági lapot, a Barangoló helytörténeti játékgyűjteményt és a Gólyafüzetet, mely tele van hasznos információkkal, tájékoztatást nyújt szinte minden területről, mely Sepsiszentgyörggyel kapcsolatos. Egy másik kiadványunk a Háromszéki Civil Katalógus, amelyet barátommal, Furus Leventével szerkesztettünk 2007-ben, először 100 civil szervezet adatait tartalmazta, később a bővített kiadás már 200-ét. Aztán elkészült a román változat is (2009-ben), egyelőre elektronikus formában.

Miként lehet egy embernek ennyi mindent egyszerre csinálni, irányítani, kézben tartani?
Nehezen, de igyekszem. Mondhatni, hogy eddig a családtól loptam el a legtöbb időt. Most, amikor kisgyerek is van, több időt kellene velük töltenem, hisz nagyobb a felelősség, s ezt igyekszem is megtenni, kissé alábbhagytam a pörgős életből. A fiatalokat ugyanis személyes példával lehet a leginkább biztatni, menni kell velük a túrákra, kirándulásokra, s akkor ők is lelkesebben vesznek részt ezeken. A közösség érdekében áldozatokat kell hozni, hogy a dolgok előre haladjanak.

Hogyan lehet a fiatalokat megfogni, megnyerni egy-egy ügynek?
Úgy gondolom, hogy nagy a civil és ifjúsági szervezetek felelőssége. A fiatalok sokszor nem csak a munkanélküliség vagy az anyagi okok miatt mennek el, hanem mert nincs kötődésük a szülőföldhöz. Ezért kell sok olyan tevékenységet szervezni számukra, melyek által megszeretik a helyet, barátokra lelnek, felelősségérzet alakul ki, fejlődik bennük, s ezek mindig visszavonzzák, akár visszatartják őket.

Mennyire sikerült ezt megvalósítani?
Sikerült, viszonylag jó arányban. Azoknál a fiataloknál, akik bekerültek az általunk irányított vagy mozgatott rendszerbe, egyértelműen sikerült. Ahhoz, hogy minél több fiatalt megmozgassunk még több civil szervezetre, egyesületre, diákszövetségre lenne szükség. A mozgási és szórakozási igényeiket sem a család, sem az iskola, sem az egyház nem képes biztosítani olyan mértékben, mint azonos korú csoportosulások, szervezetek. Ezért lenne szükség még több cserkészcsapatra, diáktanácsra, ifjúsági szervezetre, melyekkel le lehetne födni a többezres fiatalságot. Jelen pillanatban ugyanis az a helyzet, hogy vannak aktív fiatalok, akik több szervezetben is tevékenykednek, míg másoknak a kocsmában való üldögélés, italozás, vagy számítógépezéssel kimerül a szabadidős tevékenysége.

Hogyan lehetne mégis megfogni ezeket a fiatalokat is?
Véleményem szerint nagy az iskola felelőssége is. A tanügy szerintem ismét rossz felé irányul ilyen értelemben. Sok esetben nem az önálló véleményalkotást, az egyéniség kibontakozását segíti elő, hanem az a jó diák, aki „kussol”. Nem az, aki felszólal, kifejezi nemtetszését valami irányába. Nem a konzervativizmussal van baj, mi is azok vagyunk bizonyos értelemben, hanem hogy nem kívánja meg a diákoktól, hogy önmaguk legyenek. Sokkal participatívabbá kellene nevelni a mai diákokat. S az erdélyi magyarságot is érintő emberi jogokkal kellene behatóbban foglalkozni, ezt szorgalmazni, mint ahogy mi is tesszük, s mindjárt ránk fogják, hogy radikálisak vagyunk.

Mit üzen a fiataloknak?
Azt javasolom, hogy legyenek kreatívak, tevékenyek, üzenem, hogy tehetségüket leginkább egy ifjúsági szervezet keretében van lehetőségük kibontakoztatni. Szabadidejüket hasznos tevékenységekkel töltsék. S akkor, mint egy mozaik, minden összeáll a végére. Nem kell mondani, hogy szeresd a szülőföldedet, ne hagyd el azt, nem kell szajkózni, mint egy dogmát, a megmaradást, ha tett valamit érte, nem szívesen hagyja el azt, az érzés magától kialakul. Ha pedig elmegy, hamarosan visszatér. Civilnek lenni azt jelenti, hogy lelkes, éber, tevékeny, elkötelezett. Ezt ha megtanulják, nyert ügyünk van a jövőre nézve.

Kihez küldi a stafétát?
Kocsis Zoltánhoz, a kézdivásárhelyi Polgármesteri Hivatal Sportirodája vezetőjéhez, aki talán a város egyik legtevékenyebb embere, egy kész energiabomba. Több száz fiatalt képes megmozgatni, ami nagy dolog a mai világban.

Koszti Ildikó – Székely Újság

(1 szavazat: 5.00 / 5)